NAPI EVANGÉLIUM

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?" Ő megkérdezte: "Miért, mi történt?"
Azok ezt felelték: "A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták."
Jézus erre így szólt: "Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: "Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap." Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?" Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: "Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. A mai evangéliumban ezt mutatja be az emmauszi tanítványok esete.

Két tanítvány halad az úton. Együtt mennek, magukba zárkózva. A történtek után nem a hit, hanem a csalódottság beszél belőlük: "Azt reméltük?" ? mondják. Ez a mondat ott van sok ember szívében. A remény, ami szertefoszlott. Az ima, ami nem talált meghallgatásra. Az út, ami nem oda vezetett, ahová terveztük.

Jézus odalép hozzájuk. Nem megdicsőült Messiásként, hanem mint egy ismeretlen vándor. Csendben kíséri őket, hallgatja a szívük kérdéseit, majd pedig betér otthonukba. Nem tör rájuk, hanem szelíden jelen van. A kenyér megtörése fordulatot hoz, megnyílik a szemük. Amit nem értett az értelem, annak befogadására megnyílik a szív.

A feltámadt Jézus gyakran így közelít hozzánk is, útitársként. Néha nem is vesszük észre csendes jelenlétét. De a szava, ha figyelünk rá, tüzet gyújt bennünk. Jelenléte nem hangos, nem kényszerítő, hanem bátorító. Az találkozik vele igazán, aki meghívja otthonába, életébe.

Az emmauszi tanítványok története azt üzeni, hogy az úton, életünk bármely útján találkozhatunk Jézussal. A szív figyelme, a vendégszeretet, a megtört kenyér segítenek minket a felismerésben. És ettől fogva már nem tudunk ülve maradni, hanem elindulunk, hogy elmondjuk másoknak is az örömhírt: találkoztunk a Feltámadottal.

Imádság

Uram, Jézus, sokszor én is olyan vagyok, mint az emmauszi tanítványok. Haladok életutamon, de a szívemben a múlt csalódásai kísérnek. Köszönöm, hogy te nem fordulsz el tőlem, hanem mellém lépsz, újra és újra megszólítasz. Add, hogy felismerjelek a mindennapokban: egy jó szóban, egy csendes pillanatban, a megtört kenyérben! Lobbantsd lángra szívemet, hogy ne csak halljam hívásodat, hanem válaszoljak is rá! Segíts, hogy ne zárjam el mások elől az örömhírt, hanem bátran tanúságot tegyek arról, hogy valóban élsz, feltámadtál!